Green Day

Olyan impulzív váltások vannak az új nótákban, hogy arra még egy elvetemült antirocker is bekattanna. Ég és föld, amikor összehasonlítjuk a vadonatúj Jesus of Suburbia című dalt az 1994-ben kiadott Dookie című korong agyonjátszott slágerével, a Basket case-szel. Előbbi kiforrott munka, utóbbi véletlen találat. Jó érzékkel nem erőltetik annyira a régi számokat. Jól is teszik, az American Idiot album a zenekar eddigi csúcspontja mind szakmailag, mind üzleti szempontból. Zeneileg óriási előrelépés, a punkalapokra olyan klasszikus rockelemeket építettek, mint egykor a Beatles vagy a Pink Floyd. Egyszóval hallgatni is jó a Green Dayt.

Szinte példátlan, hogy Budapesten akkor koncertezzen egy banda, amikor legmagasabb az értéke a könnyűzenei tőzsdén. A buli már akkor is megérte volna, ha a Green Day csak eljátszotta volna a nótáit. Nem is hoztak túl sok technikát, néha egy-két pukkanós füstbomba vagy egy kis tűz, de ez szinte felesleges kelléknek tűnik a csapat színpadi jelenléte mellett. Eszembe juttatták azokat a régi szép időket, amikor egy könnyűzenei koncert nemcsak a show-ról, hanem a rajongókkal való találkozásról, kommunikációról szólt.

Az én nevem George W. Bush! - mutatkozott be az énekes-gitáros Billy (Billie- a szerk.) Joe Armstrong. Hozzátéve: egy igazi seggfej vagyok. Ezen meg se lepődöm: ha punk, akkor kötelező a politikusgyalázás. A Sex Pistols az angol királynőt akarta keresztre feszíteni, egy amerikai iskolai jó barátokból verbuválódott pacifista csapatnak pedig tökéletes célpont az Egyesült Államok elnöke. Meg amúgy az összes politikus, akiket "meg kell akadályoznunk abban, hogy befolyásolják az életünket". Pazar frontember ez a Billy gyerek, laza könnyedséggel járja be a színpadot, dumál, sőt gitárral idomítja a közönséget, énekhanggal is bírja a strapát. Mike Dirnt dobos (basszusgitáros- a szerk.) se kutya, előszeretettel dobálja el a dobverőit (pengetőit- a szerk.) - legalább negyvenet.

Persze ebben eddig nincs is semmi egyedi, más zenekar is dumál a közönségnek, olyat is láttam, hogy a hecc kedvéért felhívtak pár embert a színpadra, de hogy egy szám erejéig zenélni invitálják őket, ez új. Billy gyors egymásutánban pályáztatta meg a dobos, basszeros és ritmusgitáros pozíciókat - viszonylag hamar elkeltek. És itt tényleg játszani kell, egy piros pólós srác nem tudja megszólaltatni a basszusgitárt, ki is rúgják gyorsan. A Billyt helyettesítő férfi jár a legjobban, nem elég, hogy csókot is kap tőle, még a gitárt is hazaviheti a "most aztán már takarodj le a színpadomról" jókívánsággal egyetemben.

A Green Day punkszíve élmény, reméljük, sosem csábítja el a show-biznisz. A sztárok ugyanis letűnnek, a legendák sosem.